A közhiedelem szerint minden, ami a 2004-es athéni olimpiára épült, ma már az enyészeté – a valóság ezzel szemben az, hogy a fejlesztések, beruházások jó része most is a görögöket gazdagítja. Minisorozatunk első része Szalay-Berzeviczy Attila közgazdász index.hu-n megjelent elemzése alapján, amely a többi közt rámutat: nem az olimpia vitte csődbe Görögországot!

Kár tagadni, hogy a belpolitikai csatározások és különböző bürokratikus intézkedések következtében nem minden beruházás volt kellően átgondolt, előkészített, és hogy a beígért rozsdaövezeti fejlesztések helyett a város csak a még meglévő zöldterületekre építkezett. Azt ellenben jókora túlzás lenne állítani, hogy Athén urbanisztikai szempontból semmit sem profitált a játékokból.

Mint arra Szalay-Berzeviczy Attila közgazdász is rámutat, az olimpia előtt a görög főváros a tömegközlekedés és az infrastruktúra terén mutatta a legnagyobb elmaradottságot. Az idők folyamán 3 milliósra duzzadt nagyváros a kétezres éveket megelőzően csak egyetlen metróvonallal rendelkezett. Ennek alapjait még 1870-ben tették le, és utoljára 1957-ben fejlesztették.

A 2004-es rendezés ugyanakkor nagyon fontos lökést adott a régen esedékes légi, vízi és közúti közlekedésnek és az azt kiszolgáló infrastruktúra fejlesztésének. De sokat profitált a kultúra is.

A görögök a nyári játékok okán 2 milliárd euróból felújították a Nemzeti Archeológiai, a Kortárs Művészeti és a Bizánci Múzeumot, valamint a Nemzeti és az Athéni Művészeti Galériát. Közben pedig építettek két modern művészeti komplexumot. A legjelentősebb kulturális fejlesztés annak a gyalogútrendszernek a kiépítése lett, amely összekötötte egymással Athén ásatási helyeit, hogy ezzel létrehozzák a világ legnagyobb szabadtéri múzeumrendszerét.

Ezenkívül az olimpia apropóján számtalan középületet, teret és közparkot is felújítottak, miközben modernizálták a turistanegyedek közvilágítását, és akadálymentesítették az összes közigazgatási hivatalt és középületet.

Mindezeknek köszönhetően Athén egy jobban élhető, jobban közlekedhető, modernebb és sokkal turistabarátabb világvárossá fejlődött 2004-re.

Szalay-Berzeviczy Attila aláhúzza, az infrastrukturális fejlesztések jelentős részét ráadásul nem az adófizetők pénzéből finanszírozták, hanem az Európai Unió és a magánszektor fizette. Például az athéni repülőtér teljes, 2,2 milliárd eurós költségéhez az Európai Befektetési Bank 1 milliárd, a pénzügyi szektor 309 millió, a Repülőtéri Illetékek Alapja 286 millió, az Európai Unió 242 millió, a magántőke 198 millió euróval járult hozzá, miközben a görög költségvetésnek összesen 155 millió eurót kellett a projektbe invesztálnia. Az EU a metró és városi vasút fejlesztésére 1,3 milliárd, a városi körgyűrű megépítésére 475 millió, a villamosvonalak modernizálására és növelésére, valamint egyéb más közlekedési projektekre összesen 275 millió eurót adott Athénnak.

• Szilágyi Áron örömmel tapasztalja, hogy a sporthoz nem kötődők körében is népszerű a budapesti olimpia ügye
• Gyurta Dániel: „Kötelességemnek érzem, hogy az ügy mellé álljak. Álomszerű lenne a budapesti olimpia.”
• Erdei Zsolt szerint a magyar közönség nemcsak szenvedélyes, de ért is a sporthoz.

Szilágyi Áront londoni győzelme után egy ország hordozta a tenyerén, a legkevésbé sem érdemtelenül: amellett, hogy párját ritkító kardvívó, magánemberként is végtelenül szimpatikus – persze ha valakinek, hát neki van mire szerénynek lennie! Egyáltalán nem kizárt, hogy a páston érte is szoríthatnánk 2024-ben.

„Amikor komolyan felmerült a lehetősége, hogy pályázunk, elkezdtem számolgatni. Arra jutottam, hogy 34 évesen tulajdonképpen még én is versenyezhetnék" – játszott el a gondolattal, hozzátéve:

„Olimpikonként, ’sportos’ körökben mozogva nem is mondhatnék mást, mint hogy támogatom a budapesti olimpia ötletét. Örömmel érzékelem viszont, hogy azok táborában is népszerű az elképzelés, akiknek nincs kötődésük a sporthoz.”

London egy másik hőse – szerencsére van belőlük néhány –, Gyurta Dániel szintén hatalmas lelkesedéssel beszélt a 2024-es budapesti olimpiáról, mely szerinte hosszú távon meghatározhatná a magyar sport jövőjét.

„Kötelességemnek érzem, hogy az ügy mellé álljak. Álomszerű lenne a budapesti olimpia. Ha elnyernénk a rendezési jogot 2017 őszén, egészen biztos vagyok benne, hogy már aznap minden második magyar fiatal azon kezdené el törni a fejét, hogyan lehetne részese a világ legnagyobb sporteseményének. Az ország egy csapásra az olimpia lázában égne – évtizedekig profitálna belőle a magyar sport.”

Háromszoros világbajnokunk kiemelte, Budapest és Magyarország eddig akárhány számottevő sporteseményt megrendezett, pozitív volt a nemzetközi visszhang, aminek súlyát nem szabad alábecsülni.

Gyurta Dániel rengeteg elfoglaltsága mellett is vállalta a felkérést, hogy az Olimpiai Védnöki Testület tagjaként támogassa a magyar olimpia ügyét, mi több, részleteiben belemerült az Agenda 2020-ba, melyről úgy véli: olyan, mintha hazánkra szabták volna.

„A Nemzetközi Olimpiai Bizottság is belátta, nem tartható, hogy gigavárosok kiváltsága legyen az olimpiarendezés. A tavaly decemberi reformok lehetővé teszik, hogy pénzügyi szempontból is jól járjon a házigazda. Nagyon sok ismerősömmel, barátommal megvitattam már a témát, és elmondásuk szerint számos olyan érvet, tényt hallottak tőlem, amely más megvilágításba helyezte számukra az ügyet. Fontosnak tartom, hogy mindenkihez eljussanak a megfelelő információk, csak azok birtokában lehet felelős döntést hozni.”

A legendás Madár, Erdei Zsolt csodálatos dolognak tartaná, ha Budapest rendezhetné a 2024-es olimpiát, csupán azt sajnálja, hogy versenyzőként „csak” az 1997-es világbajnokságon szerepelt hazai környezetben. Az viszont örökké emlékezetes marad a számára.

„Az élet óriási ajándéka, hogy éppen magyar földön lettem világbajnok. Rengeteg családtagom, barátom szurkolt a nézőtéren, előttük nyerni egy ilyen fontos címet felejthetetlen" – idézte fel a dicső múltat Sydney olimpiai bronzérmes ökölvívója.

„Egy hazai rendezésű olimpián alighanem még annál is jóval nagyobb lenne a felhajtás. Biztosra veszem, hogy az utcán lépni sem lehetne, megőrülne az egész ország. Már abba beleborsódzik a hátam, hogy beszélek róla.”

Erdei Zsolt hozzátette: annak ellenére, hogy tavaly márciusban visszavonult a profi bunyótól, a mai napig érzi az emberek szeretetét, akik szerinte mindenkinél jobban megérdemlik a játékokat. „A magyar közönség nemcsak szenvedélyes, de ért is a sporthoz. Ahány nagy tornát rendezett Magyarország, ez bebizonyosodott; itt lenne az ideje, hogy a világ legnagyobb sporteseményét is hazahozzuk.”

Madár előre leszögezte, egyáltalán nem tekint magára gazdasági szakemberként, ugyanakkor hisz benne, hogy a NOB iránymutatásainak megfelelően képesek vagyunk gazdaságos olimpiát rendezni.

„A 2017-es vizes-vb-re és a ’20-as labdarúgó Eb-re rengeteg infrastrukturális beruházás elkészül, ami óriási segítség ’24-re. Továbbá ne feledkezzünk meg róla, plusz uniós forrásokat is lehívhatnánk, amellett, hogy a szigorúan vett olimpiai költségvetés tekintélyes hányadát a NOB állná. Minden adott lenne tehát, hogy racionális, gazdaságilag is megtérülő játékoknak adjon otthont Budapest, illetve a többi potenciális helyszín.”

Erdei Zsolt jelenleg a Madárfészek Ökölvívó Akadémián adja át tudását, tapasztalatát a következő generációnak, amelyet, úgy véli, jelentősen motiválna a hazai olimpia – és nem csak őket.

„Hogy mekkora lökést adna a sikeres kandidálás? Ha Budapest lenne a házigazda, legalább tizenöt magyar aranyérem születne, annyi szent! De szép is lenne!”

(Czövek Oszkár, mob.hu, fotó: MOB)

Az Agenda 2020 megnyitotta az utat a közepes méretű országok, (fő)városok előtt az olimpiarendezés felé, és a Magyar Olimpiai Bizottság, a Fővárosi Közgyűlés valamint az Országgyűlés elsöprő többséggel döntött úgy: Budapest élni kíván a lehetőséggel, és harcba száll a 2024-es olimpia rendezési jogáért. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság reformprogramjának célja, hogy ésszerűsítse az anyagi terheket, ám többek között Szöul is bizonyította szűk három évtizede, hogy felelős tervezéssel már azt megelőzően is lehetett profittal zárni a játékokat – méghozzá nem kevéssel.

Nekünk, magyaroknak különösen kedves az 1988-as olimpia: az 1968-as mexikói játékok után tudtunk ismét tíz aranynál többet nyerni, és a 11-6-6-os éremeloszlásnak köszönhetően a hatodik helyen zártunk a nemzetek versenyében.

Az ugyanakkor, hogy a világ legjobb sportolóit a Budapesthez hasonló méretű koreai főváros látta vendégül, nem pedig Nagoja, egyáltalán nem volt magától értetődő, sőt, a csoda kategóriába tartozott. Mindenképpen a japánok mellett szólt, hogy jelentős tapasztalatot halmoztak fel a nagy sportesemények rendezése terén (mint amilyen a tokiói olimpia volt 1964-ben), ahogyan akkoriban a gazdasági és sportdiplomáciai erejüket sem lehetett összemérni Koreáéval.

Az 1981. szeptember 29-i szavazáson ennek ellenére kétség sem férhetett ahhoz, ki mellett törnek lándzsát a NOB tagjai: Szöul 52, míg Nagoja 27 voksot kapott. Juan Antonio Samaranch, a szervezet akkori elnöke az olimpiai szellem győzelmeként aposztrofálta a döntést. A NOB nem egy, az olimpiára már akkor készen álló várost támogatott, hanem megadta a lehetőséget egy új szereplőnek arra, hogy az olimpia révén gazdaságát növekedési pályán tartsa, hozzájárulva a koreai emberek életszínvonal-emelkedéséhez. A párhuzam adja magát: Boston, Hamburg, Párizs vagy Róma Agenda 2020 nélkül is pályázhatna 2024-re, Budapest viszont, labdarúgó-hasonlattal élve, labdába sem rúgott volna ebben a kiélezett nemzetközi versenyben.

Már közvetlenül a záróünnepség után egyértelművé vált, hogy Szöul gazdaságilag (is) nyertese az olimpiának, de a szervezőbizottság egy évvel a játékok után közzétett jelentésében szereplő adatok a legoptimistább várakozásokat is felülmúlták: a kiadások 568,4 milliárd, a bevételek pedig 909,8 milliárd vont tettek ki, a játékok tehát összesen 341,4 milliárd von, átszámolva 300 millió dollár nyereséget termelt.

A koreai gazdaság a strukturális átalakítások és gazdaságélénkítő intézkedések révén már az olimpiát megelőzően is növekedésnek indult, az ötkarikás játékoknak is köszönhetően viszont új magasságokat ért el. A Világbank adatai szerint az esemény évében, 1988-ban 11,7 százalékos volt a fellendülés, ’86-ban (12,2%) és ’87-ben (12,3%) pedig ennél is figyelemre méltóbb számok kerültek napvilágra.

A gazdasági növekedés tucatnyi összetevő eredője, az új munkahelyek száma viszont mind közül talán a legárulkodóbb: a hivatalos adatok szerint 336 ezer új munkahely jött létre közvetlenül az olimpiához kapcsolódóan, ebből a szolgáltatószektor (153 ezer) és az építőipar (94 ezer) többlete emelkedik ki.

Martinek János öttusázó egyéniben és csapatban is a dobogó tetejére állhatott Szöulban. A miliő lenyűgözte: „Az első olimpiámon szerepeltem, és már a megérkezéskor a hatása alá kerültem. Se Európa-, se világbajnoksághoz nem hasonlítható. A helyiek nagyon a magukénak érezték, végig barátságosak, kedvesek voltak velünk. Az egész országot összehozta – szavakkal le sem lehet leírni.”

Hat évvel később újra ellátogatott a városba, amely újfent elkápráztatta:

„Az olimpia nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Szöul rohamtempóban fejlődni kezdett, és elindult egy olyan úton, melyre Budapestnek és Magyarországnak is érdemes lenne rálépnie.”

A négyszeres világbajnok klasszis szerint az utóhasznosítás kulcskérdés, és bár ezen a téren sem kell szégyenkezniük a koreaiaknak, ennek fontosságát a magyar pályázat kapcsán nem lehet eléggé hangsúlyozni.

„Magyarországnak egyetlen elpazarolható forintja sincs, de az eddigi tapasztalatok alapján úgy látom, erre senkit sem kell emlékeztetni idehaza. Biztosra veszem, hogy sikeresen meg tudnánk rendezni egy olimpiát, és nemcsak sportszakmai, de gazdasági szempontból is.”

(Czövek Oszkár, fotók: AP, MTI)

Ma már az olimpiai létesítmények jó része moduláris elemekből épül. Ezeket mint valami óriás Legót tudják az építészek és tervezők a világesemény után teljesen vagy részben lebontani és akár áttelepíteni más helyszínekre. Így lesz a csarnokokból iskola, a lelátókból parkolóház, de mint látható London és Rio esetében, az sem kizárt, hogy egy sportkomplexumot egy az egyben szétszednek, felpakolnak egy hajóra és a világ másik felén újraépítik. Ha így nézzük, 2024-re akár már komplett olimpiai létesítménycsomag érkezne egy magyar nyári játékokra, amely lefedné az igényelt sportinfrastruktúra egy részét.

Az elmúlt évtizedben az olimpiák kapcsán is egyre fontosabbá vált a környezetvédelem és a hosszú távú fenntarthatóság. Emellett a sportlétesítmények műszaki innovációja is óriás léptekkel halad előre, a tervezésben és kivitelezésében újabb és újabb fejlesztések látnak napvilágot. E kettő együtt vezetett oda, hogy a világesemény rendezését elnyerő országok mind inkább a rugalmasan alakítható, költséghatékony szerkezetek alkalmazását választják.

Ezek, vagyis az úgynevezett ideiglenes létesítmények használatát tekintve a Nemzetközi Olimpiai Bizottság új, a gazdaságos olimpiarendezést zászlajára tűző Agenda 2020 reformprogramja nemcsak hogy megengedő, hanem egyenesen szorgalmazza azt. Ezzel ugyanis valamelyest csökken az olimpiai beruházások ráfordítása, de ami még fontosabb, hogy a sokkal nagyobb terhet jelentő hosszú távú működtetési költségektől mentesülnek az országok.

A cél egyértelmű: a világesemény után csak olyan csarnokok, uszodák és stadionok maradjanak a városokban, amelyeket a lakosság és az élsport valóban ki tud használni, minden más szerkezet pedig a lehető legjobb utóhasznosításra kerüljön.

A 2012-es londoni olimpia volt az első, amely nagymértékben élt az el- vagy visszabontható létesítmények alkalmazásával. A 80 ezer fős atlétikai stadiont eredetileg teljes mértékben ideiglenesre tervezték, ám az olimpia után – különböző labdarúgócsapatok érdeklődése miatt – úgy döntöttek, hogy „csak” visszabontják. A 17 500 szurkolót befogadni képes úszókomplexumot az olimpia után 2500 fős közönségnek megfelelő méretűre csökkentették, míg az ideiglenes 12 ezer fős kosárlabda és az 5 ezer fős vízilabdacsarnokot, valamint a 15 ezer fős strandröplabdapályát teljesen elbontották. A 17 ezres befogadóképességű londoni gyeplabdapályát is teljesen megszüntették, hogy aztán máshol újraépítsék harmad akkora kapacitással.

Rióban is 9 olyan létesítményt terveznek, amely visszabontható! Nem csak azt tudják már most, hogy mely építményekre nem lesz szükség, hanem konkrét tervek vannak az egyes elemek utóhasznosítására is. A kézilabdacsarnok szerkezetét elbontása után például iskolák építésére fogják alkalmazni.

Magyarországon sem ismeretlen ez a szemlélet, hiszen már most elhangzott: a 2017-es FINA vizes világbajnokságra átalakított Dagály uszodakomplexum moduláris, a világversenyek után feleslegessé vált lelátói szerkezetazonos parkolóházak építésére használhatók fel.

Egy esetleges 2024-es magyar olimpia esetében a megvalósíthatósági tanulmány is számos ideiglenes, illetve visszabontandó létesítményt javasol. Köztudott, hogy a mesterterv szerint a nyári játékokra való felkészülés egyben a főváros észak-csepeli régiójának rehabilitációját is szolgálná: a Duna mentén valósulna meg az olimpiai falu és a sportlétesítmények együttese. Így épülne például a Kvassay-Zsilipnél atlétikai stadion, BMX-pálya és kajak-kenu szlalom pálya, valamint velodrom, amelyek kisebb kapacitással, azaz részben visszabontva hosszú távon is a környékbeliek, valamint a sportszakma – jelenleg hiányzó – lehetőségeit bővítenék. Szintén kisebb kapacitással működne tovább az olimpia után a Lágymányos-déli teniszcentrum vagy a Fehér úti kültéri lőpálya, míg például ez utóbbi helyszínen megvalósított beltéri lőcsarnok teljes mértékben eltűnne.

Ezenkívül Budapest-szerte két ideiglenes csarnok (röp- és kézilabda, valamint vívás), illetve négy, lelátókkal ellátott szabadtéri pálya, több helyszínen pedig csak tribünöket alakítanának ki, amelyeket a világesemény után teljes mértékben megszüntetnének.

Persze az újrahasznosítás nem maradhat el, az előbbi építmények esetében szóba jöhet a külföldi utóhasznosítás, magyarul eladják őket, akár egy újabb olimpia szervezőinek. A moduláris elemekből összeállított kiszolgáló-létesítményeket pedig igény szerint más helyszíneken vagy más építményeknél is fel lehet használni.